A házikacsa rendszertanilag a madarak (Aves) osztályába, a lúdalkatúak (Anseriformes) rendjébe, a kacsafélék (Anatidae) családjába tartozik.

A házikacsa rendszertanilag a madarak (Aves) osztályába, a lúdalkatúak (Anseriformes) rendjébe, a kacsafélék (Anatidae) családjába tartozik. E család nagyon változatos, három alcsaládra tagozódik és legalább 150 kacsafajt(át) foglal magában. Gazdasági szempontból a tõkés récébõl (1. dia) domesztikáció útján létrejött házikacsának van jelentõsége, míg az egyéb kacsafélék - a több száz díszkacsa faj(ta) - a hobbytenyésztõk állata. Gazdasági hasznuk legfeljebb közvetett.
A házikacsa õse a sarkvidéki eredetû, vándorló tõkés réce (Anas platyrhynchos). A leggyakoribb magyarországi récefaj. Igen könnyen házhoz szoktatható, ami domesztikációját elõsegítette, illetve gyorsította. Emiatt minden bizonnyal több háziasítási centruma alakult ki idõben és térben egyaránt.
Az egyiptomiak, görögök, rómaiak idõszámítás elõtt 1500 körül háziasíthatták. Európában valószínûleg a középkor elõtt kezdték a vadkacsát zártan tenyészteni. Kínában és fõleg Délkelet-Ázsiában már 3-4000 évvel ezelõtt megkezdõdött a domesztikációja.
A kacsák zömök testû, tipikus vízimadarak. Lábukon, az ujjak között fejlett úszóhártyát viselnek. Csõrük ún. lemezes csõr, vagyis az alsó és felsõ kávája laposan szétterült. Belül a fogakra emlékeztetõ szaruredõi vannak, amelyek a vízbõl a táplálék kiszûrését, olykor aprítását segítik elõ.
Tollazata dús, tömött. A faroktõnél lévõ zsírmirigy váladékával az állat rendszeresen átkeni. Emiatt - az élet elsõ néhány napjától eltekintve - vízhatlan. A tollazat alacsony pehelytartalmú, ezért a libatoll értékével nem vetekszik. Ipari feldolgozásra kizárólag a fehér tollak kerülhetnek szóba. A kacsát tollazatáért tépni, ahogyan azt a lúddal tesszük nem szokás. A pecsenye- és selejtkacsákról vágás közben lekerülõ toll ipari feldolgozására ellenben sor kerül.
A kacsa küllemi sajátosságai miatt kifejezetten víziállat. Különösen kedveli a mély vizeket, e jellegvonása teszi lehetõvé halastavon tartását. Az utóbbi évtizedekben megmutatkozó nagy volumenû kacsatermék-elõállítás során mind jobban törekednek a víztõl függetleníteni. Óriási alkalmazkodó-képességére jellemzõ, hogy gyakorlatilag száraz tartásban is eredményesen tenyészthetõ, illetve nevelhetõ.
A házikacsa ivari dimorfizmusa nem feltûnõ. A fehér tollszínû fajtáknál (ezek a meghatározóak a gazdasági célú kacsatenyésztésben) a hím (gácsérnak nevezzük) és a nõivarú egyed (tojónak nevezzük) alig különböztethetõ meg. A gácsérok általában súlyosabbak, burkoltabb fejûek, de ez a gyakorlatlan szemlélõnek nem feltûnõ